2021. március 7. vasárnapTamás

Matei Linda: Tudtam, hogy mi történt és azt is tudtam, hogy ez volt életem utolsó hivatalos mérkőzése

Krasznai Csongor utolsó frissítés: 17:13 GMT +2, 2021. február 17.

Tornatanár, volt élsportoló és egyetemista. Hogyan lesz a kitartásból karrier, és miként lehet kamatoztatni a tudást? A sporttal összekapcsolt életéről mesélt Matei Linda.


Miként alakult ki a kapcsolatod a sporttal?

Hargita megyében, Gyergyóújfaluban nőttem fel, egy hét és fél évvel idősebb fiútestvér oldalán. A szomszéd gyerekek mindig a mi udvarunkon fociztak, így már egész kicsi koromban már testközelben voltam a sporttal. Mindkét szülőm sportmúlttal rendelkezik. Édesanyám szertornázott, édesapám pedig hokizott. Én úgy gondolom, hogy a neveltetésem és a személyiségem indított el a sport felé, hiszen kislányként a babák helyett a focit választottam. Ha visszagondolok a játék dinamikája és az átélt érzések fogtak meg. Sokáig csak néztem, ahogy a nagyobb fiúk rúgják a bőrt a vaskapunak, majd addig hisztiztem, amíg be nem állhattam én is játszani. Tehát már gyerekkoromban izgalomba hoztak a kihívások és a bizonyítási vágy, a sporttal való kapcsolatom mikéntje ide vezethető vissza.

Innentől kezdve az iskolai szünetek csak a fociról szóltak. Én voltam a "kemény lány" mondhatni az osztályban. Rendkívül bátor voltam és harcias. Emlékszem, hogy megkérdőjelezhetetlenül hittem abban, hogy jobb vagyok a fiúknál. Mindig egyre jobb és jobb akartam lenni. Azt akartam, hogy rólam beszéljen az iskola és én legyek az első, akit csapatválasztásnál kiválasztanak.

Szóval a foci volt a legmeghatározóbb oka annak, hogy a sport tölti ki, az életed legnagyobb részét?

– Így van. Ezután jött a líceum. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Elméleti Líceumának biológia-kémia szakára iratkoztam. Imádtam a biológiát és a természetet, az állatokat. A testvérem éppen előtte egy-két évvel felvételizett orvosira, így én is ezt akartam. Nem volt gond a tanulással, nagyon szerettem iskolába járni, főleg azért, mert a testnevelő tanárnőm engedett a kérésemnek, hogy indítsunk lány focit a suliban. Úgy 12. osztály végén volt az első nagy esélyem a foci terén, ugyanis a most már híres Szentegyházi Vasas Femina foci klub "kiszemelt". A gond annyi volt, hogy közeledett az érettségi, és az edzések a lakhelyemtől 50 km-re voltak.

Emlékszem az első próbamérkőzésre. Ez volt az első és utolsó mérkőzésem mindenféle sport terén, ahol az egész családom a lelátón volt. Annak idején nem volt stoplis foci cipőm, egy fekete-piros teniszcipővel érkeztem meg, és zuhogott az eső. Félidőben az edző megfogott és bevitt az öltözőbe, ahol volt legalább 40 pár bontatlan stoplis foci cipő. Csak annyit kérdezett: "hányas lábad van?" És már adta is a tiszta új pár foci cipőt. Nagyon megérintett az a pillanat. Természetesen nem szereztem gólt, nagy dolgokat sem csináltam a pályán, mégis a harcias, küzdő szellemem elég volt, ahhoz, hogy az edző marasztaljon.


(egyetemi futball, Matei Linda alsó sor, balról az első. forrás: Matei Linda jóvoltából)

Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a sport irányában szeretnéd alakítani az életed?

– Érettségi előtt készítettem egy listát, ha jól emlékszem hét/nyolc egyetemet soroltam fel, ahová szívesen mennék. Érdekelt a színészet, az orvosi, az állatorvosi, a zeneakadémia, és persze a sport. Egész iskolás koromban versenyszinten népdalt énekeltem, színi körre jártam és kórházakban illetve tűzoltóságon tanultam életmentést, elsősegélyt a Polgári Védelem keretén belül, cserkészkedtem, fociztam. Nem tudtam dönteni milyen egyetemre menjek. Egy nap pedig egy barátom megkérdezte: "mi az a tevékenység, amit még akkor is szívesen csinálnál, ha éjjel kettőkor felköltenének és hívnának?" A válasz azonnali volt: "a foci". Így döntöttem a sport egyetem mellett.

Jó döntésnek bizonyult?

– Csalódás volt az első év, hiszen nem volt foci óra, viszont anatómia és fiziológia bőven. Így kompenzáltam. Közben tanárok segítségével sikerült eljutnom a kolozsvári Olimpiához, pár hónapig edzésekre jártam, és ha jól emlékszem egy hivatalos mérkőzésen is játszottam. Az az időszak zűrzavaros volt és kemény. Nem éreztem a befogadást a csapat részéről. Emlékszem az egyik lány azzal fogadott, hogy a földre köpött és azt mondta: "ha nem tudsz köpni, nem vagy focista". Volt még pár ehhez hasonló körülmény, és rövid időn belül elment a kedvem. Otthagytam az egészet és a tanulásra összpontosítottam, aminek nagy eredménye lett, hiszen ösztöndíjas lettem és felkerültem államira. Ezzel rengeteget segíthettem a szüleimnek.

Nem sokkal később eljött a nap, amit csak úgy emlegetek: a nap, amikor az életem teljes mértékben megváltozott. Foci óránk volt az egyetemen, kint egy kisebb műfüves pályán. Hamar alkottunk két csapatot és indulhatott a játék. Azt hiszem a második gólom után a tanár lehívott a pályáról és azt mondta: "úgy látom, jól boldogulsz a pályán, de túl sok energiád és ambíciód van, nem akarod kipróbálni a rögbit?" – az első gondolatom az volt, hogy "nekem már háromszor volt vállkulcscsont törésem, ha neki fogok rögbizni, szétmegyek" – persze ebből semmit sem mondtam ki, csak annyit kérdeztem, hogy "hova?"


(fotó: Matei Linda jóvoltából)

Melyik volt életed legmeghatározóbb sportja?

– Életem legmeghatározóbb sportja kétség kívül a rögbi. Még aznap délután már ott álltam a rögbi pályán és próbáltam elmagyarázni a székely román tudásommal az edzőnek, hogy halvány gőzöm sincs, hogy kell ezt játszani. Az edző annyit mondott, hogy "a fociedző annyit mondott, hogy gyors vagy. Ha hozzád kerül a labda, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz a végéig, anélkül, hogy bárki is elkapna". Pontot szereztem első próbálkozásra, és ami még szépíti a történetet, hogy épp fiúk ellen játszottunk aznap az edzésen.

Az edzés után már kérte az edző a személyi másolatomat és két képet, hogy igazolni tudjon. Egy óra alatt megkaptam azt, amit addig egész életembe a focitól vártam. Sikert és elismerést. Onnantól kezdve a rögbiről szólt minden. Hamar felfigyelt a média rám, újságírók, riporterek. A magyar réteg, mert különleges volt, hogy magyar lány rögbizik. Alig egy éve rögbiztem az U-nál, amikor behívtak a válogatottba. Sportkarrierem során ez volt a fénypont. A válogatottban az edzőm mondta egyszer, hogy "egy sokoldalú sportoló vagy" mert bármilyen poszton megálltam a helyem. Ezért hívtak úgy a válogatottban sokszor, hogy "Őrült Linda”, persze a jó értelemben. De sajnos rövid volt. Túlságosan rövid, ha élsport pályafutásról beszélünk.

Mi történt?

– Elképesztő komolyan vettem. Szívem-lelkem beleadtam minden egyes percbe, amit a rögbivel töltöttem. Sokszor még többet is, amennyit kellett volna. Ha az edző azt mondta van 20 fekvőtámasz, én 22-őt csináltam. Amikor azt mondta 10 kör után, hogy lehet lassítani, én akkor húztam meg a legkeményebben. Emiatt az egyik edzőtáborban túlterhelésbe hajszoltam magam. Orvos kötelezett, hogy legalább öt napig nem csinálhatok semmit. Áramütéseket éreztem az egész testemben, a szervezet így próbált üzenni, hogy le kell állni. Ezután kb. rá egy évre ajánlatot kaptam az iskolába. Megürült egy poszt és szükség volt tornatanárra, amihez nekem nem sok kedvem volt. Mindig azt mondtam, hogy addig fogok rögbizni ameddig a szervezetem engedi. És így is történt.

A munkát elvállaltam, mert örültem a plusz bevételnek, ám azzal nem számoltam, hogy még mesterin vagyok, napi három edzésem van plusz a tanári állás. A folyamatos szaladgálás és bizonyítási vágy, hogy minden területen a maximumot nyújtsam, oda vezetett, hogy elszakadt a keresztínszalag a jobb térdemben, ami 8 hónapra kivont a forgalomból. Ekkor összezuhantam. Rögbi terén elképesztő haszontalannak éreztem magam, viszont rendkívül sok biztatást nyújtott a válogatott staff-ja és az U csapata is. Olyan szinten, hogy egy másodpercre sem merült fel bennem, hogy a sérülésem miatt abbahagyom. A nyolc hónap alatt volt időm magamba fordulni és a gondolataimra fókuszálni. Kerestem a miértekre a válaszokat folyamatosan, így nagyon gyorsan rájöttem, hogy engem borzasztóan érdekel a pszichológia. Legfőképpen a sportpszichológia. Így beiratkoztam a pszichológia egyetemre. Innentől kezdve, voltam testnevelő tanár, egyetemista, élsportoló, mintha 3 munkahelyem lett volna.


(forrás: Matei Linda Facebook)

Emiatt abba kellett hagyd a rögbit?

– Nem álltam meg. Nyolc hónap után visszatértem és folytattam. Büszke voltam magamra, hogy sikerült és tovább csinálhatom, amit szeretek. Ám másfél évre rá, elszakadt az ínszalag a másik, bal térdemben is. Jászvásáron volt mérkőzésünk a bukaresti csapat ellen. Kiáltottam az edzőnek, hogy cseréljen le, mert nem vagyok képes játszani. Ő pedig tovább biztatott. Rá 10 másodperce labdát kaptam és az első lépésem megtételekor elszakadt az ínszalag. Ahogy feküdtem a földön, mosolyogtam. Tudtam, hogy mi történt és azt is tudtam, hogy ez volt életem utolsó hivatalos mérkőzése.

A válogatott edzőm mindig azt mondta: "ne bánjatok meg semmit, amikor leléptek a pályáról" – így abban a pillanatban azért nem sírtam és nem keseregtem, mert azt akartam, hogy az utolsó perceim a pályán boldogan teljenek és, hogy mosolyogva menjek le róla. Azóta talán öt edzésre mentem el, kicsit érezni a pályát, azt a sportot, amitől jobb és teljesebb ember lehettem. Azt hiszem, sosem fogom kiheverni teljesen, de nem bánok semmit! A legjobb dolog volt az életemben, így sokat jelent és mindig pozitívan fogok visszagondolni rá.

Mivel foglalkozol jelenleg?

– Jelen pillanatban a tanári szakma mellett egy saját projekttel foglalkozom, aminek a neve Sportsarok. Ez még csak Instagram-oldal, de március végére a honlap is kész lesz. Ez az a hely, amiben minden benne van, ami én vagyok. Gyakorlatilag egy weboldal lesz, ami a sportpszichológia téma körül terveződött meg, mint blog, ám közben elvonta a figyelmem az egészséges életmód és táplálkozás, így elvégeztem egy amerikai tanfolyamot, a Body & Soul Wellness Academy-t, így a Sportsarok egy business lesz, ami edzéssel, testmozgással, táplálkozás tanácsadással, étrendírással és énidővel kíván segíteni az ügyfeleknek egészségesebb életmódot kezdeni. Mivel online van az iskola is, most elég sok időm van rá. Majd ha ismét normális kerékvágásban megy az iskola, akkor az lesz az elsődleges. Emellett évek óta vágyom arra, hogy foglalkozzak még többet a gimnasztikával, így iskolán kívüli gimnasztika kört fogok indítani, de ezeket mind a koronavírus lejárta után, amikor nincs ennyi megszorítás és szabály.

Borítókép: Matei Linda Facebook

Ha tetszett a cikk, lájkold a LeLátót!

Portré