2021. október 23. szombatGyöngyi
Észt oszt a Lelátó

A magyar labdarúgás elmúlt 10 éve - első rész

Pálfi Csaba-Sándor utolsó frissítés: 15:44 GMT +2, 2021. augusztus 03.

A Lelátó magyar labdarúgás elmúlt tíz évéről szóló cikksorozatának 1. része.


( Itt találod a teljes cikksorozat második részét, harmadik részét és negyedik részét )

A magyar labdarúgás hihetetlen évet zárt, 2020 gyakorlatilag álomszerű véget ért, ami nem csak pillanatnyi örömre, hanem hosszú távú derűlátásra is okot ad. A Lelátó szerkesztősége úgy gondolja, hogy érdemes ezt a tíz évet egy igazán nagy lélegzetvételű, többrészes anyagban összefoglalni.

Emlékszem 2010 végére, értetlenül szemléltem a hurráoptimizmust az utolsó Európa-bajnoki selejtező után. A magyar válogatottnak a Hollandiából, Svédországból, Finnországból, San Marinóból és Moldovából álló csoportban kellett volna megszereznie legalább a második helyet ahhoz, hogy a kijutás reménye megmaradjon.

Az év utolsó meccsén az Egervári Sándor által vezetett csapat Dzsudzsák Balázs 90+4. perces góljával megszerezte a győzelmet a finnek ellen. A magyar válogatott 4 meccsen 9 pontot gyűjtött, az egyetlen vereséget viszont pont a szintén második helyre hajtó rivális Svédország ellen szenvedte (Hollandia csoportelsőségéhez kétség sem fért, a 2010-es VB ezüstérmese más szintet képviselt), azaz a Finnország elleni győzelem ellenére hátrányban volt a válogatott ez pedig nem lehet ok ünneplésre. A mantra mindesetre az volt, hogy ez már egy új nemzeti együttes, egy „szerethető válogatott”, ahogy Egervári később is fogalmazott, egy olyan csapat, amely már nem kikap az utolsó pillanatban, hanem megszerzi a győzelmet.

2011 márciusában, az első tétmeccseken aztán nem történt meglepetés, Hollandia oda-vissza verte az Egervári-gárdát, az összesített gólarány 9-3 volt, a hazai 4-0 kicsit cinkes, a kinti 5-3 már sokkal vállalhatóbb volt. A 2011-es szeptemberi első meccsen aztán csoda történt, és Dzsudzsák és a horrorsérülésből gyógyuló Szalai nélkül, utolsó perces Rudolf Gergely-góllal 2-1-re verte Svédországot a magyar csapat. Az utolsó forduló előtt két pont volt a svédek előnye, Magyarország Finnországot fogadta, Svédország pedig a kilencből kilencet nyerő Hollandiát. A történetet ma mindenki ismeri, nemcsak a hollandok kaptak ki gyanús körülmények között a svédektől, de Magyarország sem tudta legyőzni Forsselléket, így az Európa-bajnokság továbbra is álom maradt.

A selejtezősorozat vége után jellemzően kétféleképp tárgyalták a történteket, az egyik a „megint nem sikerült, de közel voltunk” premisszából indult ki, a másik pedig a „gondok vannak a magyar futballal” közhelyből és akkor képtelenség volt eldönteni, hogy kinek van (inkább) igaza, nyilvánvalónak tűnt, hogy közel volt a kvalifikáció, ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy gondok vannak a magyar futballal. Ma, gyakorlatilag tíz év távlatából már tudjuk, hogy sem a kvalifikáció nem volt igazán közel, se nem „gondok” voltak, egyrészt hatalmas bravúr lett volna 2012-es EB-n Franciaországot verő, Angliát szorongató Svédország megelőzése, másrészt a „gondok” voltaképpen katasztrófaközeli állapotokat jelentettek. A sima harmadik hely és a „látótávolságon belüli” kijutás tulajdonképpen felülteljesítés volt az akkori magyar futballtól, és ez elég jó eredmény volt ahhoz, hogy elfedje a magyar futball egyre rosszabb helyzetét.

A katasztrófaközeli állapotok jelen esetben például azt jelenti, hogy a magyar klubok pocsék teljesítményt nyújtottak az európai kupákban. Bár a Debrecennek 2009/10-ben és 2010/11-ben is európai csoportkör jutott (BL és EL), rajta kívül viszont egyrészt a láthatáron sem volt másik csapat, másrészt már akkor is világos volt, hogy a DVSC nem fogja bírni ezt a tempót (anyagilag sem), a 2010/11-es szezonban 5. helyen végeztek az NBI-ben. A Lokiért nagy kár, messze a legokosabban és legszakmaibban működő,  klub volt a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején az NBI-ben.

A 2011/12-es Bajnokok Ligájában, a MOL Fehérvárt (akkor még Videoton) rögtön az első körben kiverte a Sturm Graz (Szabics Imre góljának is köszönhetően), a Ferencváros az Európa Liga selejtetőinek első körében esett ki a norvég Aalesund ellen, a Kecskemét elsőre búcsúzott a kazah Aktobe ellen, szintén EL-selejtezőben, gyakorlatilag július 20-ára nem maradt magyar csapat az európai kupaporondon. Ha ehhez még hozzávesszük a klubok hihetetlen adósságát, az infrastruktúra hiányát, a magyar edzők évtizedes tudásbeli lemaradását, akkor a fenti, „katasztrófaközeli állapot” kifejezés nem is tűnik olyan nagy túlzásnak, nem igaz?

A magyar bajnokság a 2010-11-es szezonban 16 csapatos volt, a 16 együttesből 14-nek volt magyar edzője, a Honvéd és a Vasas pedig olasz trénert foglalkoztatott, előbbi Massimo Moralest, utóbbi pedig Gianni Dellacasát. Utólag mindkét edző súrolta a „kókler” kategóriát, bár Morales 40 meccsére szívesen emlékeznek a drukkerek, edzői karrierje a Honvéd után 15 meccset tartott, később játékosmegfigyelő lett, Dellacasa pedig a Vasas után 7 mérkőzésen irányította az algériai Es Sétif együttesét, majd 2011 április 15-én befejezte edzői pályafutását. Ezek a részletek azért fontosak, mert akárhányszor is erősödtek fel a magyar szakma felelősségét firtató hangok a magyar labdarúgás totális sikertelenségén, az edzők vagy megmondóemberek rendszeresen azzal válaszoltak, hogy „a külföldiek sem jobbak, mint mi”, mutogatva a külföldről érkezőkre. Hogy miért nem a Premier League-ben, vagy a Priméra Divisónban dolgozó trénerekhez hasonlították magukat, hanem az NBI-ben dolgozókhoz, az rejtély (nem rejtély).

A külföldi edzőkről és külföldi szaktudásról azért fontos beszélnünk, mert a 2010-11-es szezon végén a bajnok Videoton leköszönő edzője, Mezey György helyett a magyar futballban példátlan tudású szakember jött, Paulo Sousa személyében. A legfiatalabb generációnak nem mond sokat a név, azoknak azonban akik a kilencvenes években már néztek labdarúgást nem kell bemutatni a portugál szakembert. Sousa ötvénkétszeres portugál válogatott, portugál és olasz bajnok a Benficával és a Juventusszal, továbbá kétszeres Bajnokok Ligája-győztes, 1996-ban a torinóiakkal, 1997-ben pedig a Borussia Dortmunddal. Futballtudásával és tapasztalatával olyan szinten emelkedett ki a magyar mezőnyből, mintha mondjuk most Joao Moutinho a Wolvesból a Ferencvárosba igazolna. A Videoton fent említett Sturm Graz elleni kiesése ugyan az ő nevéhez fűződik, a kinevezése azonban hosszútávon komoly jelentőséggel bírt.

2012 őszén a magyar válogatott újabb selejtezősorozatot kezdett, a tét ezúttal a 2014-es világbajnokságra való kijutás volt. A D-csoport már a sorsoláskor rendkívül durvának tűnt, a rossz emlékeket idéző Hollandia mellett Románia, Törökország, Észtország és Andorra került a hatosba. A realitás itt a negyedik hely, az elvárás azonban úgy a médiában, mint a nagyközönség számára természetesen a kijutás volt. A szeptemberi meccseken három pontot szerzett a csapat, Andorrát idegenben 5-0-ra verte a válogatott, hazai pályán viszont 1-4-re veszített Hollandia ellen. Októberben nagyjából ugyanilyen ponttermésre lehetett számítani, itt azonban felülteljesített a csapat, a keményen védekező Észtország idegenbeli 1-0-s legyőzése után Törökországot is sikerült elkapni Budapesten 3-1-re. Ezen a ponton úgy tűnt, hogy a Románia elleni ki-ki meccseken fog eldőlni a továbbjutás.

2012-ben nem csak a válogatott ért el jelentős eredményeket, hanem klubszinten is rég nemlátott sikereket élt meg a magyar labdarúgás. A Paulo Sousa által vezetett Videoton a bajnokságot ugyan nem tudta megnyerni, a Slovan Bratislavát, a Gentet (!) és végül a Trabzonsport (!) kiverve bejutott az Európa Liga csoportkörébe, ahol még az európai kupatavasz megérésére is esélye volt, köszönhetően a Sporting Lisszabon 3-0-s (!!) legyőzésének. A portugál futball egyik európai zászlóshajója elleni háromgólos győzelem egy európai csoportkörben egészen elképesztő, és a rendszerváltás óta példátlan teljesítmény volt egy magyar csapattól. Nem mellesleg ez lehetett talán az első pont, amikor a magyar futball vezetői, klubtulajdonosok, MLSZ, stb. először elgondolkodtak azon, hogy komoly külföldi tudásimportra lenne szükség.


(A Youtube nem bővelekedik a Vidi 2012-es EL-menetelését bemutató videókban)

2013 első tétmeccse igen komoly téttel bírt a válogatott számára, hiszen a csoportmásodik helyért folyó harcban legfőbb rivális Románia látogatott Budapestre. A meccs előtti öltözői beszédében Egervári azt mondta játékosainak, hogy „nem a spanyol vagy a német válogatott az ellenfél” és hogy hazai pályán „nekünk igenis komoly esélyünk van”. A válogatott Vanczák fejesével félidőben 1-0-ra vezetett, sőt a második félidő végén 2-1-re is, az utolsó utáni pillanatban azonban egy teljesen fölösleges, ostoba szituációban kiegyenlített a vendégcsapat, amivel 2-2-es döntetlennel zárult a találkozó. A második márciusi meccsen igen szerencsés, 1-1-es döntetlent ért el a csapat Törökországban, így lépéshátrányba került a válogatott, az őszi négy meccsen feltétlenül le kellett győznie vagy Romániát, vagy Hollandiát idegenben, amellett, hogy hoznia kellett az Andorra és Észtország elleni találkozót.

A következő részben szót ejtünk a selejtezősorozat végéről, a 2013 és 2016 közötti viszonyokról, és a 2016-os Európa-bajnokságra való kijutásról. 

Borítókép: Magyar Labdarúgó-válogatott Facebook

Ha tetszett a cikk, lájkold a LeLátót!

Észt oszt a Lelátó