2021. december 9. csütörtökNatália

Vajon tényleg elvárható lett volna a továbbjutás a magyar válogatottól?

Pálfi Csaba-Sándor utolsó frissítés: 08:06 GMT +2, 2021. november 18.

Magyarország válogatottja nem jutott ki a 2022-es világbajnokságra, Marco Rossi együttese számára nagy falatnak bizonyult az Angliával, Lengyelországgal és Albániával való versengés.


A kijutás szempontjából ugyan kudarc érte a magyar csapatot, ugyanakkor az Európa-bajnokság ezüstérmese ellen elért döntetlen, és a Lengyelországtól elvett négy pont adhat okot kevéske bizakodásra. Vajon voltaképpen min múlt?

Európa-bajnokság vagy világbajnokság?

Általában úgy gondoljuk, hogy zsinórban két EB-szereplés után illene kijutni a VB-re is, valamiért hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg az európai kontinenstornára 24 helye van európai válogatottaknak, addig a globális megmérettetésre mindössze 13 csapat mehet az öreg kontinensről. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy azoknak a válogatottaknak nem bravúr, hanem elvárás a kijutás, amelyek egy tetszőleges EB-csoportból is tovább tudnának jutni. A VB-re való kijutás kategóriákkal nehezebb feladat, nem meglepő, hogy a kisebb válogatottak bicskája általában beletörik, de még a nagyoknak sem mindig sikerül, nézzük meg pl. hogy Hollandia mellett a 2021-ben már európa-bajnoki elsőséget szerző Olaszország sem jutott ki a a 2018-as világbajnokságra.

A magyar válogatott szereplése
A magyar válogatott az angol-lengyel-albán-andorrai-San Marino-i csoportban 10 meccsen 17 pontot szerzett, 19 gólt lőtt, és 13-at kapott, San Marinót és Andorrát oda-vissza verte, Lengyelországot legyőzte idegenben, döntetlent játszott Angliában és hazai pályán Lengyelország ellen, valamint veszített hazai pályán Anglia ellen és oda-vissza Albánia ellen.


(fotó: MLSZ - Magyar Labdarúgó Szövetség Facebook-oldal)

Tényleg „meg kellett volna verni” Albániát?
A kritikusok és a közvélemény egy része arról beszélt a selejtezősorozat lezárulta után, hogy ha Albánia ellen jobban teljesít a csapat, akkor meg lehetett volna csípni a második helyet. A futballban nincs „ha”, erről Marco Rossi is beszélt a 10. forduló utáni sajtótájékoztatón, így nem azt a kérdést tesszük, fel, hogy „mi lett volna ha?”, hanem inkább azt, hogy reális elvárás lehet-e a jelenlegi magyar válogatottól a kijutás ebből a csoportból.

Kérdezz-felelek, a „kik is jutnak ki a VB-re” témakörben

Butítsuk le nagyon a futballt. Kik jutnak ki a VB-re? A legjobb csapatok. Mik az ismérvei a legjobb csapatoknak? Jó edzőjük van és jó a keretük. Honnan ismerjük meg a jó játékosokat? Topligákban játszanak.

Nyilván nem azt akarom mondani, hogy egy válogatott csak és kizárólag akkor lehet jó, ha a játékosai az öt nagy liga (Premier League, LaLiga, Serie A, Bundesliga és Ligue1) egyikéből jönnek, de nem véletlen, hogy az elmúlt 10 évben úgy a Bajnokok Ligáját, mint az Európa Ligát csak a világ legnagyobb presztízsű, iramú és költségvetésű bajnokságaiból származó csapatok tudták megnyerni.

Ahogy Puskás mondta: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz nagy foci”.

Nézzük meg az angol Premier League-et. Ha egy játékos stabil kezdő az angol élvonalban, az azt jelenti, hogy évente 14 meccset játszik a Liverpool, Manchester City, Manchester United, Chelsea, Tottenham, Arsenal, és az aktuális nagy formában levő kisebb csapat ellen, ami eddig a Leicester City volt, idén a West Ham (3. helyen állnak). Ezt a terhelést össze sem lehet hasonlítani egy kelet-európai bajnokságéval.
Az olasz élvonalban ugyanez a helyzet, Napoli, Milan, Inter, Lazio, Roma, Juventus, erre a sorra jön még, most már évek óta az Atalanta, spanyolhonban a Real-Atleti-Barca-Sevilla négyes, és a sort lehetne folytatni a Bundesliga csapataival. Ebből a szempontból a Ligue1 egy kicsit másképp néz ki, hiszen a PSG mögött a láthatáron sincs komoly csapat, a Bundesligában legalább ott a Bayern mögött a BL-ben is időnként nagyot menő Lipcse, vagy a Borussia Dortmund. Ahhoz, hogy ilyen csapatok ellen valaki jól tudjon működni a pályán, nyilvánvalóan sokkal jobb edzéskörülményekre és szakmai háttérre van szükség. Ezért van az, hogy válogatottakban a topligás játékosok száma összefüggést mutat az elért eredményekkel. A topligás futballban és a Bajnokok Ligájában való szereplés fontosságáról egyébként Szalai Ádám is beszélt azon a bizonyos, elhíresült sajtótájékoztatón (a videó pont ennél a résznél kezdődik, de érdemes elejétől végéig megnézni).

Természetesen néhány kivétel mindig van, a szovjet iskola futballországai, Oroszország és Ukrajna, izolált futballkultúraként működnek, játékosaik ritkán futnak be nagy karriert Nyugat-Európában, emiatt viszont a hazai bajnokságuk színvonala elég erős, rendszeresen bejutnak a Bajnokok Ligája csoportkörébe is (Ukrajnából idén a Sahtar Doneck és a Dinamo Kijev is ott van, Oroszországot pedig a Zenit képviseli), erre pedig lehet nemzeti csapatot alapozni.

Egy szó mint száz, a topligások száma nagyon fontos, ha a hazai bajnokság nem elég erős ahhoz, hogy ütőképes válogatottat lehessen rá építeni. Sem az NBI, sem a Liga1 színvonala nem elég jó ehhez.
Hogy mennyire fontos a legjobb bajnokságokban való játék, azt valamennyire szemlélteti az alábbi, általam elkészített táblázat. A kimutatásban nem a leggyakrabban használt kereteket vettem alapul, hanem a legutolsó két fordulós kereteket, több válogatott, pl. Magyarország esetében is voltak hiányzók, az eredmény így egy kicsit torzított, nagy vonalakban viszont mutatja a helyzetet. Nagyjából kétszámjegyű topligás kell egy csapatnak, ha reális esélyt akar legalább a pótselejtezős hely elérésére.

*Izland A-válogatottjának játékosait botrány miatt nem szerepeltetik

Hol vannak a topligás játékosok?
Ha már így belejöttünk, szerintem butítsuk le az utánpótlásnevelést is, amennyire tudjuk.
Jó utánpótlásedzők + nagy merítés + infrastruktúra = erős válogatott.
Magyarul ha a szakmai háttér megfelelő, és adottak az infrastrukturális lehetőségek, akkor minél több gyerek kezd el focizni annál jobb lesz hosszútávon a válogatott, hiszen sok gyereknél valószínűbb, hogy lesz köztük egy kiemelkedően tehetséges.

Kezdjük a végéről. Az infrastrukturális lehetőségek Magyarországon egészen elképesztőek,  ennek könnyű utánajárni, egyrészt rendszeresen olvashatunk a fejlesztésekről, másrészt bő két éve a Debrecen utánpótlásedzőjével, Chiricheș és Maxim egykori trénerével, Fikker Ferenccel beszélgettem, az interjú során ő is kiemelte a kitűnő körülményeket. Ez tehát adott. A második a „nagy merítés”, ami a magyar futball kedvenc kifogása. Amikor a kilencvenes években és a kétezres években számon kérték a magyar futball sikertelenségét, mindig előkerültek a „merítési lehetőségek”, mondván a nagy futballországok több gyerekből válogathatnak. Ez részben igaz, ha a francia, angol, német, olasz, spanyol utánpótlásneveléshez hasonlítja magát egy futball, de mi a helyzet Izlanddal, Horvátországgal, Szerbiával, Svédországgal vagy éppen Belgiummal?

De tényleg, mi a helyzet Izlanddal, Horvátországgal, Szerbiával, Svédországgal, vagy Belgiummal?

Ha a lakosság nagyságát vesszük alapul, Belgium 11.56 millióból, Svédország 10.35 millióból, Szerbia 6.9 millióból, Horvátország 4.04 millióból, Izland pedig nagyjából egy kolozsvárnyi méretű népességből, 366.000 emberből válogat. Ezek közül a csapatok közül mindenki járt legalább egyik vébén az elmúlt kettőből, Belgium egy elődöntőt és egy negyeddöntőt játszott, Svédország egy negyeddöntőt tud felmutatni, Szerbia egy csoportkört, Horvátország egy világbajnoki döntőt, Izland pedig szintén egy csoportkörös szereplést. Horvátország nagyjából húsz évente csúcsra járat egy generációt, emlékezzünk csak vissza az 1998-as világbajnokságra, ahol a Prosinecki, Jarni és Suker vezette horvátok harmadik helyen végeztek a franciaországi tornán.

Nos, a kérdés adott, mennyivel jobbak a fenti országok merítési lehetőségei, mint a tízmilliós magyar futballé? Ha van infrastruktúra, és adott egy olyan gyerekbázis, amiből bőven kitelnek a fenti eredmények, vajon miért nem jut ki a válogatott, miért nincsenek topligás játékosok? Mi hiányzik az egyenletből?

A magyar futball legrosszabb exportcikke

A magyar labdarúgásból időről-időre néhány játékos el tud igazolni külföldre, van aki másodvonalas bajnokságokba megy, néhányan eljutnak a topligákig. Ez önmagában, pláne ha a konkrét számokat is megnézzük, nem egy veretes teljesítmény, de messze nem olyan rossz, mint az edzők performansza. A magyar edzői karból ugyanis senki nem került topligás csapathoz, az elmúlt harminc évben. Dárdai Pál lehetne kivétel, ő azonban 1997-ben, 22 évesen elhagyta a magyar labdarúgást, és azóta vissza sem nézett a magyar klubfutballra, így nem tekinthető a magyar szakma termékének.

Mondjuk ki nyíltan, az a magyar szakma, amelyik tíz éve a mai válogatott játékosok generációját nevelte (kivéve a 30 fölöttieket), nem tudott eleget ahhoz, hogy az infrastrukturális fejlesztéseket ki tudja használni. Ez nem meglepő, az akkori viszonyokról a „kedvenc” horrortörténetem is tanúskodik, a magyar válogatott oszlopos tagját, Nagy Ádámot 12 éves korában saját edzője tanácsolta el a futballtól, mondván: nem lesz belőle  komoly futballista. Huszonegy évesen aztán kétmillió eurót adott érte a Seria A-ban szereplő Bologna

Ilyen körülmények között, mindössze hat elitbajnokságban futballozó válogatottal, egy nem különösebben erős hazai bajnoksággal, azt hiszem kijelenthető, hogy a magyar válogatottól nem elvárható, hogy továbbjusson egy ilyen csoportból, így ilyen értelemben nem kudarc sem a vb-selejtezős szereplés, sem pedig az, hogy Szoboszlaiék Albánia mögött végeztek. 

Végszó

Fantasztikus lett volna a magyar válogatottat látni egy világbajnokságon, de ha egy kicsit félreteszem ezeket az érzéseket, és objektíven próbálom nézni a helyzetet, a meggypiros mezes nemzeti csapat jelen pillanatban nincs Európa 13 legjobb válogatottja között. Nem tudom, hogy teljesít a jelenlegi magyar utánpótlás, mennyire nyugszik szakmai alapokon, mennyire felelnek meg a játékosok a futball modernkori kívánalmainak, az azonban biztos, hogy ha nem javul a teljesítménye, akkor 10 év múlva pontosan ugyanitt fog tartani.

Borítókép: MLSZ - Magyar Labdarúgó Szövetség Facebook-oldal

Ha tetszett a cikk, lájkold a LeLátót!

Aktuális