2021. szeptember 20. hétfõFriderika

És akkor Orbán Olga megszerezte az első érmet!

Gál László Gál László utolsó frissítés: 19:10 GMT +2, 2021. július 13.

A romániai magyar vívósport olimpiai eredményeit próbáltuk összeszedni, és nehezebb dolgunk volt, mint előre gondoltuk.


Tudjátok melyik az a sportág, amelyből laikusként nagyjából senki nem érit semmit, folyamatosan felmerül, hogy ki kellene venni az olimpia műsorából, de azért az első játékok óta stabilan tartja magát a programban? Melyik a legsikeresebb magyar és tulajdonképpen a legsikeresebb erdélyi magyar sport, annak ellenére, hogy erdélyi magyar sportoló még soha nem nyert bajnoki címet, szemben a tornával vagy az atlétikával? Tehát...

Dobpergés! En-garde! Pret! Allez! Vívás!

Aki olvasta a hétfő reggeli hírlevelem,  nem éri meglepetésként az, ami most következik, mert részben már kiküldtem, ezért is megéri feliratkozni rá, amire itt van lehetőségetek. Említettem akkor, hogy a tokiói játékok közeledtével készülök egy kis visszapillantóval arról, hogy mit értek el eddig erdélyi magyar sportolók az olimpiákon, hogyan lettek bajnokok, vagy éppenséggel dobogósok. Az erdélyi magyar sikersportágak között pedig egyértelműen mindent visz a vívás, még úgy is, hogy olimpiai bajnokot csak közvetve adott.

Az erdélyi gyökerei még bőven a mai Románia létrejötte előtti időkbe nyúlnak vissza, és egészen az utóbbi évtizedekig meghatározták az ország sportéletét az erdélyi magyar vívók. Most lehetetlen is az egészet feldolgozni, már csak a kolozsvári vívás történetéről is kötetek születtek ( &kijavitani_amit_bukarest_el_akar_felejteni_a_kolozsvari_vivas_valodi_tortenete_kepekben">egyet korábban már be is mutattunk), és akkor hol vannak a szatmáriak, ahol szintén komoly hagyományai vannak a vívásnak. Ott tanult vívni Csiszár Ferenctől például a legutóbbi olimpián csapatban aranyérmes Simona Pop, és ott kezdte pályafutását Osváth Richárd, aki a magyar paralimpiai csapat tagjaként utazik majd Tokióba.

Bár megérdemelné például mind Uray Zoltán, aki román vívósport első világbajnoki érmét szerezte, mind ifj. Guráth Béla, aki az orszá g első világbajnoki aranyérmét nyerte 1960-ban, hogy megemlékezzünk róla, de az a visszatekintő csak az olimpiákról fog szólni. Leginkább egy olimpikonról, aki az első érmet nyerte.

A Román Olimpiai és Sportbizottság hivatalos adatai szerint romániai vívók 1928-ban szerepeltek először a játékokon, majd egy hosszabb kihagyás után 1952-ben tértek vissza. Az első még nem indultak magyar sportolók, a bukarestieket preferálta a vezetés. Az 1952-es helsinki játékokon viszont már igen, többek között a korábban már említett Uray Zoltán ott volt, de sajnos érem nélkül kellett távoznia. Még négy évet kellett ugyanis várni 

az első romániai vívó, és egyben az első romániai magyar éremre. 

A kolozsvári Orbán Olga viszonylag későn, 13 éves korában kezdett el vívni, amikor franciatanára, Bartos Katalin, aki maga is vívott, elvitte az osztályát egy vívóedzésre. A diáklányok között felfigyeltek a fiatal Olgára, aki végül Ozoray-Schenker Lajos vívómester irányításával kezdett el versenyszerűen vívni, és valósággal berobbant a román vívóelitbe. Alig 17 évesen, 1955-ben már országos felnőtt tőrbajnok, és már a nemzetközi versenyeken is kiváló eredményeket ért el.

Orbán Olga (balra) és Orb Katalin csatája az 1956-ös ifjúsági világbajnokságon

"Köztudomású, hogy a vívók általában többévi versenyzés, tanulás után szoktak »kiugrani«. Hosszú évek szorgalmas munkája, nagy versenytapasztalat segíti hozzá a vívókat a sikerekhez. Rövid idő alatt csakis egészen kivételes tehetségű, kiváló adottságokkal rendelkező vívók képesek jó eredmények elérésére. És Orbán Olga ez utóbbiakhoz tartozik" – írta róla László Ferenc sportújságíró az Igazság 1955. június 2-i számában. Az 1956-os melbourne-i részvétele ennek ellenére nem volt egyértelmű, a sportvezetés a férfi tőrcsapatot szerette volna nevezni, és csak a gyengébb (bár ennek is külön története van) eredmények miatt, az utolsó pillanatban esett a választásuk Orbán Olgára és Orb Katatalinra. Mindketten remek formát mutattak az akkor szeptemberben először megrendezett női tőrcsapat-­világbajnokságon, így végül 1956 októberében, az utolsó pillanatban őket nevezte a szakvezetés a szokatlanul késő ősszel tartott játékokra.

A nők tőrversenyét november 29-én tartották, összesen 23 vívó versenyzett, akiket három selejtezőcsoportba soroltak. Orbán mind a selejtezőben, mind az elődöntőben parádésan vívott, és simán bejutott a nyolcas döntőbe. Orb Kati bár a selejtezőcsoportjában három győzelmet ért el, ami rendszerint elég volt a továbbjutáshoz, de a csoport szoros eredményei miatt Melbourne-ben nem, így a selejtezőben búcsúzott. Akkor még nem egyenes kieséses rendszerben, hanem csoportokban bonyolították le a versenyt, amelyben mindenki mindenkivel vívott, és a győzelmek száma, illetve a tusarány alapján állítottak fel rangsort.

A döntőben Orbán először a francia Delbarre-rel csapott össze, akitől a selejtezőben egyszer már kikapott. A döntőben is szinte végig hátrányban volt vele szemben, de az edzője, Csipler Sándor jól biztatta, és 4–3 arányban sikerült győznie. A második csörtéjét simán nyerte az angol Scheen ellen (4–1). Ez már a harmadik győzelme volt a tíz évvel tapasztaltabb angol lánnyal szemben, könnyedén verte mind a selejtezőben, mind a középdöntőben. Az olasz Colombettit 4–2 aránybán, az osztrák Ellen Müller-Preisst pedig nagy csatában győzte le Olga. Következett a francia Renèe Garihle. Már 3–2-re vezetett, amikor egy szimultán szúrás után a gép csak Olga szúrását mutatta érvényesnek. A franciák reklamáltak, és hosszas tárgyalások után Orbánnak végül le kellett cserélnie mellényét.

"Vele mindig bajban voltam. Nem szerettem a stílusát, az egyéniségét. Volt olyan, hogy rácsapott a kezemre egy csörte után, amikor feléje nyújtottam. Ő nem kért volna bocsánatot, az edzője tette meg helyette. Az olimpián talált a plasztronomon egy kis lyukat a mellkasomnál. És addig hisztizett, amíg levetették velem, kicseréltették egy másikra, ám eközben ment az idő. Ő azt bizonygatta, abba a kis lyukba szúrt be, azért nem gyulladt ki a találatot jelző lámpa. Vezettem ellene, de kikaptam tőle" - foglalta össze évtizedekkel később az Indexnek adott interjújában, hogy mi is történt pontosan. A francia lány 4–3 arányban nyerte a csörtét.

A vereség nem törte meg Orbán lendületét, legyőzte mind a dán Lachmannt, mind az amerikai Romaryt. A 6 győzelemmel és egy vereséggel viszont döntetlenre állt az Gillian Mary Scheennel szemben, akit korábban már ugye háromszor is megvert. Jöhetett egy kis ráadás, amit viszont már 2–4 arányban elvesztett, és így ezüstérmes lett.

„Elsiettem a dolgot. Amikor megtudtam, hogy aranyérmet is nyerhetek, egyetlen gondolat uralkodott bennem: minél gyorsabban megnyerni. Nem a megfelelő időben támadtam, nem készítettem kellőképpen elő a támadásokat, és a nyugodtabb Schenn győzött” – magyarázta az akkor még alig csak 18 éves sportoló nem sokkal a verseny után az Újsport újságírójának, és évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogyha türelmesebb, higgadtabb, akkor nyer, de arra gondolt, ha már háromszor megverte, akkor negyedik is meglesz Sheen ellen, amiért aranyat fog kapni.

Mindenképp óriási siker volt az ezüstérem egy 18 éves lányak, pláne vívásban, ami nem kifejezetten a fiatalok sportja. Az összefoglalókban rendre felmerül annak a lehetősége, hogy a belga bíró talán a tapasztaltabb angol lánynak akart kedvezni, mint a szemtelenül fiatal Orbánnak, aki viszont az Indexnek nyilatkozva leginkább a francia lány elleni hercehurcát említette, ahol elment az aranyérem. Az az érem, amihez ezt követően már soha nem került olyan közel, pedig négyszer is részt vett az olimpián. 

Sem az 1960-as római, sem az 1964-es tokiói, sem az 1968-as mexikóvárosi, sem az 1972-es müncheni játékokon nem sikerült egyéni érmet szereznie, pedig meghatározó alakja volt a női tőrvívásnak. 1962-ben például a Buenos Airesben rendezett világbajnokságon egyéni világbajnok lett,  míg 1965-ben Párizsban ezüstöt  és 1970-ben Ankarában pedig bronzot szerzett ebben a számban a világbajnokságon.

Csapatban viszont még van két bronzérme az olimpiákról,

1968-ban és 1972-ben is sikerült elcsípni a dobogót, és nem is akárkik voltak a csapattársai, a legendás Csipler Sándor szatmári tanítványai, Jencsik Katalin és Gyulai Ilona, illetve Tasi Zsuzsanna. Orbánnak 1962-ben, míg a társainak 1964-ben kellett a fővárosi katonacsapathoz igazolnia. Presztízskérdésnek számított, hogy a bukaresti csapat a legjobb, márpedig akkor a magyar lányok voltak Románia legjobb tőrvívói. 

"A mi sorsunk így alakult, a román válogatottban magyarul beszéltünk, úgy lettünk világbajnokok is, hogy egy román volt rajtunk kívül" - idézte fel Orbán Olga a korábban már idézett Indexes interjújában, hogy milyen is volt az a válogatott.

Mielőtt folytatnám, fontos tennem egy megjegyzést, mégpedig a nevekkel kapcsolatban. Orbán Olga miután 1959-ben férjhez megy Szabó Sándor vízilabdázóhoz már Szabó vagy Szabó-Orbán néven szerepel a statisztikákban, Jencsik Katalint miután férjez megy a Stahl Istvánhoz, a Friss Újság sportújságírójához, Stahl Katalin vagy Stahl-Jencsik Katalin néven emlegetik, Gyulai Ilonát házassága után előbb Drîmbă Ilona néven jelenik meg Drîmbă Ioan után, aki egyébként Románia első vívó olimpiai bajnoka volt, majd Jenei esetleg Jenei-Gyulai néven szerepel Jenei Imre labdarúgó után. Tasi Zsuzsanna férje, Ardeleanu István után Ardeleanu esetleg Ardeleanu-Tasi névvel is előfordul. Most az egyszerűség kedvéért végig a lánykori nevükön emlegetem.

Orbán Olga az 1968-as mexikóvárosi olimpia pástján.

Bár ez a cikk az elsőség nyomán leginkább Orbán Olgáról szól, nem szeretném semmiképp sem csorbítani a társai teljesítményét, mert a román és nemzetközi vívósport meghatározó alakjairól van szó. Jencsik Katalin 1966-ban bronzérmes egyéniben, míg 1975-ben világbajnok ebben a számban, a csapattal - nyilván különböző összeállításban -  pedig 1965-től 1977-ig szinte évi rendszerességgel éremszerző. Gyulai Ilona 1969-ben a csapattal lett világbajnok, de ezen kívül is számtalan érme van a válogatottal 1965-től 1974-ig, ahogyan Tasi Zsuzsannának is, aki 1969-ben szintén világbajnoki címet szerzett. Tehát az ország meghatározó sportolóiról van szó, akik egy fél generációval később lettek válogatottak, különben lehet, hogy épp róluk szólna elsősorban ez az összeállítás.

Az 1968-as mexikóvárosi egyéni küzdelmekben Orbán mellett Gyulait és Jencsiket nevezte a szakvezetés, de a kieséses körben számukra sem sikerült a verseny, így a csapatversenyben már mindannyian nagyon motiváltan léptek pástra. A három magyar lány mellett Ana Ene (Ana Pascuként talán többen ismerik, nem csak sportolóként, hanem sportdiplomataként is sikeres volt) volt a negyedik csapattag, míg Maria Vicol a tartalék. A korábbi világbajnokságon bronzérmes csapatnak nehezen indult a verseny, de a végére már nagyszerű győzelmeket értek el. Most nem megyek bele a lebonyolítási rendszerbe, mert nagyon bonyolult lenne, aki kíváncsi, itt megtalálja az egészet.

Az első két mérkőzésen Angliát és Lengyelországot győzték le. A legjobb nyolc között következett az első komoly ellenfél, a Szovjetunió csapata, amelynek tagja volt az egyéni verseny olimpiai bajnoka, Elena Novikova. A román válogatott szoros csatában győzött (9-7), Jencsik három, társai pedig két-két győzelmet szereztek. A következő mérkőzést Magyarországgal vívta a válogatott. Gyulai mind a négy mérkőzését megnyerte, ami nagymértékben hozzájárult a 8-8-as végeredményhez. Következett a francia válogatott, amely ellen már Jencsiknek sikerült négy győzelmet szereznie. A végeredmény ismét 8-8 lett, így megint a tusarány döntött: Románia csapata bronzérmes lett. Az aranyat óriási csatában Magyarország, az ezüstöt a Szovjetunió nyerte.

Az 1969-es világbajnok csapat balról jobbra: Orbán Olga, Gyulai Ilona, Tasi Zsuzsa, Vicol Maria.

1969-ben aztán világbajnok lett a női tőrcsapat, így az 1972-es játékokra egyértelmű éremesélyesként utaztak. A négy évvel korábbihoz képest részben módosult a csapat összetétele: Orbán Olga, Ana Ene, Gyulai Ilona és Jencsik Katalin összeállításban versenyzettek, a tartalék már Tasi Zsuzsa volt. A verseny lebonyolítása itt van részletesen bemutatva, most csak a lényeget emelem ki.

Az első mérkőzésén Románia 9-7 arányban győzte le Nagy-Britanniát. A kieséses szakasz legnehezebb mérkőzése következett a francia csapattal. A mérkőzés nagyon szoros volt, de azért az elején a franciák mindig egy kis előnyben voltak. 7-5-ös francia vezetésnél viszont Gyulai Ilona asszót nyert, amely megváltoztatta a mérkőzés kimenetét: csapattársai ezután minden asszót, és egyben a mérkőzést is megnyerték. A negyeddöntőben a román válogatott aztán 8-6 arányban győzte le Nyugat-Németország csapatát, az elődöntőben viszont sima vereséget szenvedett a szovjet csapattól (4-9), így az olasz csapattal harcolhatott a bronzéremért.

A mérkőzés elején a román csapat elhúzott (3-1), ám egy korai lazítás lehetővé tette, hogy az olasz lányok egyenlítsenek és átvegyék a vezetést. 7-6-os olasz vezetésnél Gyulai Ilona egyenlített, majd Pascu és Jencsik győzelmeivel a válogatott bronzérmes lett. A döntőben a Szovjetunió legyőzte Magyarország válogatottját.

fotó: Új Élet

A müncheni olimpia volt az utolsó világverseny, amelyen Orbán Olga tagja volt a román válogatottnak, a Steauával még 1976-ig versenyzett, utána már edzőként dolgozott a csapatnál. 1990-ben a férjével áttelepült Magyarországra, a Budapest Honvéd edzőjeként dolgozott. 

Jencsik Katalin 1980-ig volt a válogatott tagja, és 1984-ben vonult teljesen vissza a versenyszerű vívástól, majd hazatért Szatmárra edzőnek. 2009-ben hunyt el. Gyulai Ilona a visszavonulása után rövid ideg még edzősködött, manapság Nagyváradon él. Tasi Zsuzsanna 1980-as olimpia után vonult vissza a versenyzéstől, utána férjével Ardeleanu Istvánnal Szatmárnémetiben dolgozott edzőként. 

A nagy generáció visszavonulásával a román vívósportot már kevésbé domináltak a magyarok, 

de a jelenlétük szinte folyamatos volt. Elsőként a szintén kolozsvári Pap Jánost (a román sajtóban rendszerint Ioan Pop) lehet kiemelni, aki egyben a város utolsó nagy bajnoka is volt. Pap alig 10 éves, amikor 1964-ben idősebb Guráth Béla iránymutatásával el kezdett vívni, de az igazi mesterei Pellegrini Adalbert, illetve Rohonyi László lett. Az ő felkészítésük mellett már suhancként több országos bajnoki címet szerzett kardvívásban. Az eredményei alapján már 17 évesen utazhatott volna az 1972-es müncheni olimpiára, de az akkori szakvezetés még nem szerette volna, kolozsvári volt.

Érettségi után, 1974-ben Steauaba szerződött, onnantól kezdve pedig felfele ível a karrierje. 1974-ben egyéni ifjúsági világbajnok kardvívásban, 1976-ban pedig már olimpiai résztvevő, egyéniben 4. helyezett, míg csapatban bronzérmes. 1984-ben ismét bronzéremig jut a csapattal, amelynek akkor legfiatalabb tagja egy bizonyos Szabó Vilmos is.

A homoródalmási származású sportoló az 1970-es években költözik a családjával Brassóba, ahol meglehetősen későn, hetedikes korában ismerkedik meg a vívással a Tractorulban, de Mihai Ticușan, majd Rohonyi László irányításával gyorsan fejlődik. 

"Rohonyi László sokat segített nekem abban, hogy nagy léptekkel haladhassak. A románok nem térdepeltek le a szovjeteknek, ott lehettünk az olimpián. Akkor azt mondták, még fiatal vagyok, egyéniben nem számítottak rám. Olyan fiatalon azt sem tudja az ember, hol van. A csapatversenyhez hozzátettem a magamét" - emlékezett vissza 2019-ben az akkori Indexnek a karrierje kezdetére. Utána még kétszer indult olimpián Románia színeiben, 1992-ben és 1996-ban (a 1988-ast pénzhiány miatt kihagyta a csapat), úgy hogy közben volt világranglista második is, de érmet már nem nyert. A karrierje mégis kiemelem, mert azok közé a sportolók közé tartozik, akik elhagyták az országot, és külföldön kamatoztatták tudásukat. Nélküle kevésbé lenne világszínvonalú manapság a német kardvívás, ő a német férfi kardcsapat szövetségi kapitányaként lesz ott Tokióban, ahol fia, Szabó Mátyás is pástre lép, természetesen német színekben. 

Szintén a csonka 1984-es los angeles-i olimpián szerzett ezüstérmet a női tőrcsapat, amelynek akkor éppen három szatmári származású tagja volt, Zsák MagdolnaOrosz Rozália és Monika Weber

"Ez a nemzedék is megértette: a te­hetség önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki kima­gasló sikereket érjen el a páston. A tehetséget csak nagy mennyiségű, öntudatosan végzett munkával lehet gyü­mölcsöztetni! És amikor ezek a dolgok jutnak eszembe, elsősorban női tőrözőinkre gondolok: Orosz Rozália, Véber Mónika, Ruparcsics—Szarvady Csilla még sok dicsőséget szerezhetnek önmaguknak és a hazai vívós­portnak, ha a megkezdett úton haladnak tovább" - nyilatkozta az Új Életnek 1985-ben Haukler István a szatmáriak egy másik legendás edzője a kor jellemző stílusában. Orosz és Weber viszont nem Romániának szerzett dicsőséget, bár az kétségtelen, hogy öregbítette a szatmári vívás hírnevét. 

fotó: Új Élet

Az említett 1984-as olimpián ugyanis Weber találkozott egy régi ismerősével, az akkor már nyugat-német színekben versenyző, de szintén szatmári származású Funkenhauser Zitával (aki a német csapattal épp a románok előtt lett bajnok), ennek egyáltalán nem örült az akkori vezetés, erőltették, hogy a fővárosba szerződjön, de azt sem szeretett volna, így 1986-ban végül az emigráció mellett döntött. 1992-ben szerepelt újra az olimpián, a német csapattal ezüstérmes, 1996-ban a épp a románok mögött bronzérmes, míg 2000-ben is egy bronzot szerzett a német csapattal. Egyébként Haukler István is emigrált nem sokkal az említett interjú után Németországba, 1991-ben a Nemzeti Sportnak pedig azt nyilatkozta, 51 szatmári embert számolt össze, akik akkor Németországban éltek, és közük volt a víváshoz. Többnyire elmagyarosodott svábok. Az előbb említett Orosz is Németországba emigrált, 1991-ben bronzérmes a csapattal a világbajnokságon, míg egy évre az Eb-n lett harmadik.

A korábban már idézett Új Életnek adott interjújában Haukler István említett egy másik nevet is, aki ugyan nem szatmári, de a romániai vívósport nagy reménységének számít, a brassói Lázár Rékát. Lázár alig hét éves, amikor az 1970-es évek közepén elkezdett vívni a szülővárosa sportegyesületének, a Traktorulnak a iskolájában, 12 éves már korában nyerte az első országos bajnoki címét az ifjúságiak között, 16 éves, 1983-ban pedig meglepetésre megnyerte a felnőtteknek rendezett Román Kup, ezzel került be a válogatott keretbe, és még mindig csak 18 éves, amikor Haukler említi.

Pedig az igazi nagy sikerek csak 1990 után jönnek, 1994-ben például egyéniben és csapatban is világbajnok, és azon öt tőröző egyike, akik egyéni világbajnoki címet szereztek az országnak (korábban már emlegettem kettőn kívül Elisabeta Tufan nyert még 1987-ben és Laura Badea 1995-ben). 1990-től 2004-ig számtalan Eb- és vb-érmet nyert csapatban és egyéniben Romániában, az olimpián a csapattal 1992-ben bronzérmes és 1996-ben ezüstérmes. Nem mellesleg a korábba már idézett Szabó Vilmos felesége, akivel 1993-ben Németországba szerződtek, manapság a Német Vívószövetségben dolgozik.

És itt ér körbe a történet, Orbán Olga 1976-os visszavonulása után edzőnek állt Bukarestben, az 1990-es évek nagy generációjából ő tanította vívni a már említett Laura Badeat, illetve Claudia Grigorescut is. 

"Fiatalok voltak, figyeltek rám, én pedig, ahogy tőlem telt, neveltem őket. Nemcsak a vívásra. Talán adtam nekik valamit, mert a mai napig keresnek, írnak, telefonálnak. És Badea valamint Grigorescu bronzérmesek is lettek a barcelonai olimpián. Akkor én már Magyarországon voltam, nem izgulhattam velük" - mesélte a korábbi interjújában 2018-ban.

Ez a cikk nem készülhetett volna el Killyéni András sporttörténész Orbán Olgáról írt könyveÁros Károly, a Háromszék napilap néhai sportújságírójának a lapban közölt sporttörténeti írásai nélkül (itt és itt találjátok), illetve Ághassi Attila, korábban az Index, most a Telex újsígórójának remek életútinterjúi nélkül (itt, itt és itt). Olvassátok azokat is!

Ha tetszett a cikk, lájkold a LeLátót!

Aktuális