2020. aug. 15. szombatMária

Last Dance: Jordan-propaganda vagy dokumentumfilm-sorozat?

Pálfi Csaba-Sándor utolsó frissítés: 20:44 GMT +2, 2020. május 20.

Nehéz eldönteni, hogy milyen kategóriába illik bele leginkább a Netflix új, a történelmi Chicago Bullst bemutató sorozata.


Jól indult a történelmi Chicago Bullst bemutató Netflix-sorozat, az első két rész után a szakértőktől a rajongókig mindenki el volt ájulva. Ahogy hetente jöttek ki a részek (vasárnaponként kettő) megjelentek a kritikák, általánosságban elmondható, hogy a sorozat végére csömör lett a gyönyörből.

Nem túlzás azt állítani, hogy minden idők legvártabb sport témájú sorozataként óriási elvárásokkal kellett szembenéznie a Netflixnek, a Bullsnak, Jordannek és nagyjából mindenkinek, akinek valamilyen köze volt a gyártási folyamathoz. Sikerült megugrani a lécet? Egyértelműen nem. Érdemes megnézni a Last Dance-t? Az az igazság, hogy igen.

A Chicago Bulls valószínüleg a kosárlabda történetének leghíresebb csapata, Michael Jordan pedig valószínüleg minden idők egyik leghíresebb kosárlabázója sportolója. Hogy megértsük ennek jelentőségét, menjünk egy kicsit vissza az időben.

A történeti kontextus

Az NBA történetének leghosszabb dominanciáját a Boston Celtics produkálta, az 1957 és 1969 között megnyert 11 bajnoki címével (1958-ban és 1967-ben nem nyertek), ez pedig kis híján csődbe vitte a ligát, hiszen ki lenne kíváncsi egy olyan sportra, amiben 90%-ban ugyanaz a csapat nyeri a bajnokságot?

Az ezt követő időszakban jött először Lew Alcindor (1969-es draft), akit Kareem Abdul-Jabbarként, mint minden idők legtöbb pontot dobó játékosa tart számon a sporttörténelem, majd olyan nagyságok következtek tíz év múlva, mint Larry Bird vagy Magic Johnson. A nézettség felment, a liga anyagilag stabilabbá vált, azonban a valós potenciáljához képest nem volt sehol, részint a technológia relatív fejletlensége miatt, részint viszont olyan probémák miatt, mint az alkohol és a drogok. A nyolcvanas évek közepére a technológia már lehetővé tette egy sport számára, hogy nagyobb léptékben gondolkodjon, mint az országos méret, de addigra Larry Bird és Magic Johnson csatái már nem voltak elegek ahhoz, hogy a stabil fejlődés biztosítva legyen.

Ilyen körülmények között jött az 1984-es draft, amit minden idők egyik (ha nem „a”) legerősebb játékosválasztásaként tartanak számon. Ebben az évfolyamban négy olyan játékos is volt, aki a Hírességek Csarnokába (Hall Of Fame) jutott és összesen tíz olyan játékos aki, 10.000 pont fölött dobott a karrierje során. Az NBA története során először választottak olyan játékost 1/1-nek, azaz az első kör legelső kiválasztottjának, aki nem az Egyesült Államok területén született (Hakeem Olajuwon, Nigéria). És ezen a drafton vittek el 1/3-mal egy bizonyos Michael Jordant is.

Köszönhetően többek között az 1984-es Los Angeles-i olimpiának, Jordan villámgyorsan globális szupersztárrá nőtte ki magát, az NBA és a kosárlabda sportja új lendületet kapott. A számai értelmezhetetlenek voltak akkor és most is, brutális dobóhatékonyság és rengeteg pont jellemezte a játékát. A kilencvenes években Michael Jordan és a Chicago Bulls hat nagydöntőt játszott és hat bajnoki címet nyert, a Bulls és Jordan személyes brandjével fémjelzett termékek pedig mindenhova eljutottak, Ausztráliától Romániáig, elég csak a piros bikafejjel díszített Bulls-sapkákra gondolni.

Erről a korszakos csapatról és minden idők legjobb játékosáról forgatott dokumentumfilmet a Netflix. Olyan felvételek kerültek elő, amelyeket még soha nem láthatott a nagyközönség, ezeket egészítették ki jelenkori interjúkkal és rendezték el tíz, majdnem egyórás részben.

Miért nem sikerült megfelelni az elvárásoknak?

Elsősorban azért, mert a sorozat túlságosan Michael Jordan álláspontjára fókuszál. Akivel jó kapcsolatot ápolt, az pozitív szereplőként van jelen a képernyőn, akivel nem, az negatívban. Michael Jordan nem volt könnyen kezelhető játékos, és emberként talán még nehezebb volt kijönni vele. Maximalista, gyakran elhamarkodott, bántó stílusú személyként írják le a sorozatban, és mint ilyen, az ő narratívája nem lehet egy dokumentumfilm alapja.

A fentiekből kifolyólag ennek a sorozatnak egyértelműen vannak vesztesei. Az egyik minden bizonnyal a Chicago Bulls sportigazgatója Jerry Krause, akinek kétségtelenül volt számos hibája, azonban ezek túl vannak exponálva, miközben erényeiről aránytalanul kevés szó esik. Hasonló a helyzet Scottie Pippennel, aki a kilencvenes évek második legjobb játékosa volt, ennek ellenére a ligában a top100-ban sem volt a fizetés tekintetében, miközben Jordan az ő gázsijának nyolcszorosát tette zsebre. Ezzel együtt Pippen egy hisztis játékosnak van beállítva, miközben egybehangzó vélemények szerint remek csapattárs volt és emellett jó barát.

Az első Bulls-éra centere, Horace Grant még tovább megy, ő hazugnak nevezi Michael Jordant. A Sam Smith által írt Jordan Rule c. könyv a kilencvenes években kiverte a biztosítékot az Egyesült Államokban, hiszen olyan információkat tartalmazott, amit csak a csapathoz közeli emberek tudhattak, felmerült tehát a kérdés: „ki köpött”? Jordan nyilván arra a Horace Grantre gyanakodott, aki azóta is és most is jó kapcsolatot ápolt a szerző Smith-szel, azonban erre semmilyen bizonyítéka nem volt, Grantet mégis megbélyegezték emiatt. A center természetesen nehezményezi a bánásmódot, de emellett azt is hozzáteszi, hogy Jordan messze nem tudta mindenkire ráerőltetni az akaratát, inkább csak folyamatoan a fiatalokat piszkálta. A magasember odáig merészkedik, hogy azt állítja a Last Dance-ről, hogy nem egy dokumentumfilm, hanem Michael Jordan saját propagandafilmje.

Miért érdemes mégis megnézni?

Elsősorban azért, mert olyan videókat láthatunk, amelyeket még soha. Utazásokról, edzésekről, találkozókról, másodsorban azért, mert olyan emberek emlékeznek vissza 25 év távlatából, mint pl. Barack Obama vagy Dennis Rodman akkori barátnője, Carmen Electra. Ők, közel lévén a csapathoz, kitágíthatják az egyes játékosok vagy a történések értelmezési tartományát. Harmadsorban azért, mert bár Jordan narratívája dominál, az események „száraz” leírása közt is találunk érdekes történeteket, mint például a mérgezett pizza különös esete vagy a Detroit veresége utáni kézfogás elmaradása.

Van egy enyhítő körülménye is Jordannek, mégpedig az, hogy képes kritikusan szemlélni saját magát. Amikor egy újságíró azt firtatja, hogy viselkedhet-e így egy topjátékos, akkor MJ azt válaszolja, hogy „én sosem mondtam, hogy példakép vagyok”. Hogy ez a mondat teljes vagy részleges felmentést adhat-e neki, azt minden nézőnek magának kell eldöntenie.

Ha tetszett a cikk, lájkold a LeLátót!

Aktuális