Eloszlatjuk a műkorcsolya misztikumát: bevezetés az ugrásokba

Épp zajlik a műkorcsolya Európa-bajnokság Moszkvában, és rögtön nyakunkon az olimpia Pjongcsangban, ennek apropóján pedig összeraktam egy olyan anyagot, amivel egy kicsit értőbben nézhetitek a sportágat. Aki érdeklődik iránta, és látott már néhány versenyt, valószínűleg könnyen megkülönbözteti a Biellmann-forgást a Halálforgástól. Míg a Biellmann az egyéni versenyek egyik klasszikus hátrahajlós forgása, amikor a korcsolyázó két kézzel a háta mögött a feje fölé emelve a lábát megfogja a korcsolyája pengéjét, addig a Halálforgás a páros műkorcsolya egyik legismertebb eleme. Ezért a különböző forgásokat és spirálokat most nem részletezem, helyette a sokszor megérthetetlen ugrásokkal fogok foglalkozni.

Bielmann-fogás

Az ugrások érik a legtöbb pontot, abban a legkönnyebb hibázni, az ismétli a tévé és egy laikusnak ezeket a legnehezebb megkülönböztetni egymástól, mert olyan gyorsan történik minden. Szóval van az ugrásoknak egy misztikuma, amit most megpróbálok megmagyarázni.

Összesen hat olyan látványos ugrás van, amire mindenki ugrásként gondol. Kisebb ugrások, vagy inkább szökkenések még vannak, de azokat leginkább kötésként az ugráskombinációk közben vagy az ugrások előtt használják. Az a hat ugrás, amelyre mindenki ugrásként tekint a következő: Axel, Lutz, Flip, Rittberger, Salchow és Toe Loop. Ezekről fogok most beszélni, illetve arról, hogyan tudod ezeket viszonylag könnyen felismerni.

Axel-ugrás

Talán az Axel Paulsen után elnevezett ugrást legegyszerűbb felismerni, mert az egyetlen, amelybe menetiránynak előre megy bele a versenyző, és mivel minden ugrásból hátra érkeznek a versenyzők a meghatározott számú teljes fordulatnál egy fél fordulattal többet kell megtenniük a jégre érkezéshez. Egy szimpla ugrás esetében másfél fordulatot, egy dupla ugrás esetében két és fél fordulatot, míg egy tripla ugrás esetében három és fél fordulatot kell megtennie a versenyzőnek.

És a sort így lehetne folytatni, de négyfordulatos Axelt hivatalos versenykörülmények között még senki sem próbálta meg, bár a ponttáblázatban már megvan az értéke. Amúgy a nők esetében a dupla Axel a bevett, de már volt olyan versenyző, aki ugrott triplát. A hivatalos leírás szerint a versenyző előre külső élen futó lábáról ugrik fel és a megfelelő számú forgás után a másik lábára hátra, külső élére érkezik vissza a jégre.

Lutz-ugrás

Az Axel után a legértékesebb és egyben legnehezebben kivitelezhető ugrás. Azonban mielőtt részletesen beszélnék róla, be kell vezessek két olyan fogalmat, amit ez után többször fogok emlegetni. Az Axel esetében is lehetett volna ezekről beszélni, csak azt annyival könnyebb megkülönböztetni a többitől, hogy fölösleges lett volna ilyen információkkal terhelni a megértést.

Az egyik ilyen fogalom a leszúrás, ami azt jelenti, hogy a versenyző a korcsolyája recés hegyének (spicc) a leszúrásával szerzi a lendületet az (el)ugráshoz, tehát egy határozott leszúró mozdulattal megállítja a korcsolya siklását, a vízszintes irányú haladást alakítja át függőlegessé. A hat ugrásból három esetében szúrnak le a versenyzők: a Toe Loop, a Flip és a Lutz ugrásakor.

A másik dolog, amit meg kell magyaráznom, hogy a korcsolyájának melyik éléről ugrik el a versenyző. Ez sem túl bonyolult, csak nehezebb közérthetően elmagyarázni, ezért mutatok egy ábrát.

El is lehet képzelni. Tehát, ha jobb lábon jobb oldalra dőlve siklik a korcsolya, akkor a külső élen fut, ha viszont a jobb lábon balra dőlve siklik, akkor a belső élen. Ez után fontos lesz a beazonosításnál, hogy melyik élről indítják az ugrást, illetve melyik élre érkezik a versenyző. Aki meg akarja érteni az ugrásokat, innentől a korcsolyára és annak pengéire kell nagyon figyelnie az elugráskor, mert utána már mindenik egyforma.

Tehát a Lutz-ugrás egyik biztos ismertetőjegye a leszúrás, csak sajnos a másik két leszúrt ugrástól ettől még nehéz megkülönböztetni. Ami viszont segíthet, hogy a Lutzra tipikusan hosszan készülnek a versenyzők. A leírása szerint a korcsolyázó menetiránynak háttal siklik a jégen (külső élen), majd a másik lábának a leszúrásával felugrik, és egy fordulat megtételen után a leszúrást végző lábára (külső élre) visszaérkezik a jégre. Az ugrást első bemutatójáról, a jégkorongozó Alois Lutzról nevezték el.

Mielőtt tovább lépnék a Lutz-ugrásról, még teszek egy technikai kitérőt. A Lutz azért számít nehéz ugrásnak, mert a belépési él ellentétben van a forgás irányával. A test természetes ösztöne, hogy a forgást elkezdje úgy előkészíteni, hogy az utolsó pillanatban a belső él felé tolja az indítást. Nagyon jó technika szükséges ahhoz, hogy a versenyző megtartsa a korcsolyáját a külső élen. Ezért is hangsúlyoztam az előbb, hogy külső élről ugrik fel a versenyző. A belső élről indított ugrást ugyanis már Filpnek nevezik, az ilyen elcsúszott Lutzot pedig Flutznak. És akkor itt az ideje, hogy a Flipről beszéljek.

Flip-ugrás

Gondolom már az előző gondolatmenetből is sejtitek, hogy egy kezdő szem nehezen tudja megkülönböztetni a Flipet a Lutztól. A versenyző menetiránynak háttal siklik a jégen (belső élen), a másik lábával leszúr, és a megfelelő számú fordulat után a leszúrást végző korcsolya külső élére érkezik meg. A szakértők szerint leginkább az előkészítésben lehet megkülönbözteti a két ugrást, míg a Lutz esetében a jégen hosszan csúszva készülnek elő az ugrásra, addig a Flipnek rövidebb az előkészítése. Az is előfordul, hogy valamilyen elemet tesznek elé, mert lépéssel kötésben többet ér az ugrás.

Salchow-ugrás

Az egyértelmű különbség a többi ugráshoz képest, hogy az ugrás előkészítésekor a lábak nem keresztezik egymást, hanem inkább olyan összebicsaklósan "csámpásan" állnak. A versenyző hátrafelé sikló korcsolya belső éléről ugrik fel, miközben a másik lábával lendítő mozdulatot tesz. Az elugrás után adott számú fordulatot tesznek, majd a lendítő lábára ugyancsak hátra, de külső élre érkezik a jégre.

Rittberger-ugrás

Angol nyelvű közvetítésekben és ismertetőkben a Loop kifejezést használják az ugrásra, de Európában (főleg a német vidéken) a Rittberger megnevezés elterjedtebb az ugrás első bemutatója, a többszörös német bajnok, Werner Rittberger után. Az ugrást viszonylag egyszerű felismerni a jellegzetes indítása miatt. A korcsolyázó hátrafelé siklik, amikor a lengő (szabad) lábával elől keresztezi a jégen futó lábát. A jégen sikló korcsolyája külső éléről rugaszkodik el, és az adott számú forgás után ugyanannak a lábának a külső élére érkezik vissza a jégre. Az ugrás felismerését az is könnyíti, hogy a lendületszerzéshez a korcsolyázó az ülő testhelyzethez hasonló mozdulatot tesz.

Ezt az ugrást az nehezíti, hogy a versenyző nem használhatja a lengő lábát (tehát azt, amelyik épp nincs a jégen) lendületszerzéshez, mint például az Axel esetében.

Toe loop-ugárs

Szokták leszúrt Rittbergernek is nevezni, amiből már sejthető is, hogy a két ugrás között a leszúrás jelenti az eltérést, ami ugyan a két ugrás megkülönböztetésében segít, de a másik két leszúrt ugrással ettől még szabad szemmel könnyű összetéveszteni. A korcsolyázó a domináns lába külső élén csúszik a jégen, majd a lengő lábával leszúr. A megfelelő számú fordulat megtétele után ugyanannak a lábának a külső élére érkezik, amelyről indította az ugrást. A két másik leszúrós ugrástól tehát az különbözteti meg a Toe Loop-ugrást, hogy nem a domináns lábát használja a versenyző a leszúráshoz. 

A Toe Loopot tartják a legegyszerűbb és legkönnyebb ugrásnak, és ez éri a legkevesebbet is. Ez a legelterjedtebb négyfordulatos ugrás, és gyakran választják a kombináció második vagy harmadik ugrásának, mert arról az élről kell indítani, amelyre az ugrások érkeznek.

Ugrások alapértékei

Tudatosan nem jelöltem meg egyetlen ugrásnál sem, hogy jobb vagy bal lábról indítják, mert az változó. A legtöbb ugrónál (úgy mint az élet többi területén is) a jobb láb számít dominánsnak, ők balra (az óra járásának megfelelően) forognak, a Lutz és a Flip esetében jobb lábbal szúrnak le, a Salchow és az Axel esetében pedig a jobbal lendítenek, a Rittberger és a Toe Loop esetében pedig a jobbról ugranak fel.

Nehezíti az ugrások felismerését, hogy magasabb pontot érnek akkor, ha a műkorcsolyázó az ugrás felé haladva csinál valamilyen lépéskombinációt, köti valamihez, ezért hosszan előkészítetteket egyre nehezebb látni. És a versenyzők is olyan gyorsan hajtanak végre élváltásokat, hogy nemcsak az egyszerű nézőknek, hanem még a bíróknak is sokszor szüksége van lassításra. Ezért az ugrások értékelését egy laikus számára már nem sok értelme van részletezni. Lényeg, hogy maga az ugrás típusa mellett annak végrehajtását is nézik, amibe az ugrás technikája, sebessége, magassága és hasonlók számítanak bele. Ez az ugrás alapértékéből (lásd a táblázatban) el is vehet, vagy akár hozzá is adhat, de ennek értéke ismét attól függ, hogy hány fordulatos, illetve milyen ugrásról van szó. 

Emellett minden ugrásnak megvannak a típushibái, például olyanok, amilyet már említettem a Lutz esetében, de ezekkel ennél részletesebben nem éri meg foglalkozni.

Aki tényleg szeretné megkülönböztetni az ugrásokat, annak tapasztalatom szerint 2-3 nap viszonylag intenzív videózás elég ahhoz, hogy a lendített ugrásokat könnyen, a leszúrtakat pedig lassítás után megkülönböztesse. Aki élőben szeretne most ugrásokat látni, annak a január 19-21. között zajló Román Kupát tudom ajánlani a kézdivásárhelyi új műjégpályán, míg aki tévében nézi szívesebben a korcsolyát, annak most ott van a szintén január 21-ig tartó Műkorcsolya és Jégtánc Európa-bajnokság Moszkvából.

Most már csak egy kis játékra hívlak, próbáljátok megtippelni, hogy milyen ugrást látunk a gifen. A gyakorlatok Alekszej Jagugyin 2002-es olimpiai kűrjéből származnak. Nem lesz nehéz dolgotok, mert folyamatosan ismétlődnek.